Tehetséggyanúsból ÁLLANDÓ MEGHÍVOTTÁ VÁLT

Nikolics Viktória decemberben visszatér Budafokra, a Lics Pincészetben lép fel

Különös érzékenység szükségeltetik ahhoz, hogy egy nő vegye magának a bátorságot, és egy szál gitárral, na meg az énekhangjával szórakoztassa a közönséget. Nikolics Vikinek ez a mutatvány olyannyira jól sikerült júliusban, hogy december elsején újra fellép kerületünkben.

 

– Segítsen, tegyük tisztába ezt a fontos szakmai kérdést: Nikolics Viktória vagy a Long Way Band? Esetleg mindkettő?

– Hát, az úgy volt, hogy július végén a budafoki tehetségkutatóra a zenekart, a Long Wayt hívták meg, de a dobosunk késett, nem tudtunk cserélni az előttünk fellépő zenekarral, elég furán jött volna ki, ha csak a basszusgitárosunk áll mellettem, így végül úgy döntöttünk, hogy egyedül lépek ki a színpadra. Talán jól sikerült, talán ezért is kaptam a felkérést a december elsejei koncertre. Akkor még volt Long Way…

 

– Logikusnak tűnik. És mi a helyzet a Long Wayjel?

– Miután a dobosunk kilépett a zenekarból, három év után feloszlottunk. Arra jutottam, hogy inkább a szólókarrieremre koncentrálok, tehát egyedül koncertezem. Már nagyon várom a budafoki fellépést.

 

– Manapság divat, hogy a szólókarriert választó zenészek átkeresztelik magukat, vagy legalábbis kitalálnak egy jól csengő művésznevet. Tervez valami hasonlót?

– Bevallom, ezen még nem gondolkoztam, de egyelőre nem is erőltetem, majd úgyis kialakul.

 

– Nem sokan veszik maguknak a bátorságot, hogy nőként egy szál gitárral kísérletezésbe kezdjenek.

– Ez lehet, de a nők között is vannak kiemelkedők, én például nagyon szeretem, a példaképemnek tekintem Orianthit, aki teljesen más zenei stílust képvisel, mint én. Ő többek között a Michael Jacksont kísérő zenekarban gitározott. Rengeteget kell még tanulnom, hogy egyáltalán megközelítsem az ő szintjét.

 

– A hazai előadók közül ki inspirálta?

– Ákos volt rám nagy hatással, de inkább a korai lemezeit és szövegeit szeretem. A mostani nekem kicsit túl elektronikus hangzású, de erre mondják, hogy ízlések és pofonok.

Szilágyi László