Táncművészet felsőfokon

Bozsik Yvette pályafutását végigkíséri örök szerelme, a Kabaré

A táncművész-koreográfus-rendező-egyetemi tanár Bozsik Yvette több évtizedes pályafutását nemzetközi és magyar díjak sokasága szegélyezi. A Kossuth-díjas érdemes művész közel negyven állami és szakmai kitüntetésben részesült már, tavaly a Tánc világnapján ismét kiérdemelte „Az évad legjobb alkotója” díjat, de magáénak mondhat legjobb rendezőnek, táncosnak, a legjobb látvány létrehozójának és a legjobb zenés szórakoztatónak kiosztott elismeréseket, sőt, a legszellemesebb előadás megalkotójának járó díjat is. 

– Tavaly áprilisban – már második alkalommal – ítélte önnek a Magyar Táncművészek Szövetsége „Az évad legjobb alkotója” díjat. Mely darab rendezését, koreográfiáját értékelték a szakmai kitüntetéssel, amelyet a 25. születésnapját ünneplő Bozsik Yvette Társulat művészeti vezetőjeként is kiérdemelt?
– A Kodály–Ligeti-estért kaptam ezt a megtisztelő elismerést, melyet a Müpa Fesztivál Színházában mutattunk be a 2017-es CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, a Kodály-év tiszteletére.

– Amellett, hogy a Nemzeti Színházban korábban rendezte az Éden földönt, az előző évadban a Pogánytáncot és a Müpában bemutatott, gyerekeknek szánt Pinokkiót, sőt csecsemőknek is készített már nem egy táncelőadást, a Kabaré, illetve a Cabaret végigkíséri a pályáján. Ennyire meghatározó ez a musical az ön számára?
– A Cabaret időtlen musical, amelyet először a Centrál Színházban állítottam színpadra, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházban 2017 decemberében. Az első alkalommal a mai korba helyeztem a történetet, a kaposvári előadásnál viszont – új díszletekkel és jelmezekkel – kimondottan az 1930-as évek Németországába. A Cabaret esetében egyszerre tud működni a tánc és a próza, mivel hasonló arányban jelennek meg a darabban, és az előadásnak egységes látásmódot kell tükröznie. Ezért is állnak hozzám közel a zenés műfajok, azonban a világot inkább koreográfusként látom, koreográfusként tapasztalok, jobban hiszek a gesztusokban és a mozdulatokban, mint a szavakban. A mostani alkotói szakaszomban fontosabb számomra a csend és a természet ereje, ezeket koreográfusként is erőteljesebben tudom megfogalmazni.

– A 2014-ben a színikritikusok által legjobb zenés, szórakoztató előadásnak ítélt, Centrál Színházban bemutatott Chicago című musicalt decembertől a kaposvári Csiky Gergely Színházban láthatjuk. Mennyiben volt más ezt a sikerdarabot öt évvel később ebben a közegben megrendezni és koreografálni?
– Mivel azóta én és a körülöttem lévő világ is változott, új hangokat, új gondolatokat, képeket szándékoztam megfogalmazni. Nem aktualizáltam, ettől egyszerre korhű és kortalan is. A legnagyobb kihívás az volt, hogy mivel másodjára rendeztem, új és érvényes történetet akartam adni. A világot próbálom nem a közélet szintjén látni, hanem sokkal inkább a lényegre koncentrálni, befelé fordulóbb, meditatívabb, letisztultabb formában.

– Mostanában mire összpontosít?
– Ez az évadom szinte kizárólag a táncról szól. A Müpa Bartók Hangversenytermében februárban bemutatott Seherezádét Hollerung Gábor felkérésére koreografáltam társulatom és a Budafoki Dohnányi Zenekar közös fellépésére. A tavaszi bemutatónkat a Millenáris területén megnyíló új Nemzeti Táncszínházban állítjuk színpadra, melyet Endo Tadasi világhírű japán butoh mester, Kazuo Ono tanítványa készített a társulatunknak, a Pécsi Balett pedig egy mesebalettel keresett meg. Egykori első főszerepemet, a Csipkerózsikát koreografálom számukra.

– Ezek mellett tanít is. Mit szeretne átadni a következő generáció koreográfusainak?
– 2015 óta töltöm be a Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfus és táncpedagógus tanszékének vezetői posztját. Fontosnak tartom, hogy a hallgatók minél több különböző táncművészeti alkotást lássanak, ezért rendszeresen látogatunk tánc- és színházi előadásokat, részt vehetnek a próbáimon és a társulatom workshopjain, tréningjein. A célom olyan koreográfusok képzése, akik művészi adottságaik kibontakoztatásával képesek a táncművészetet aktívan művelni, azt személyes részvételükkel gazdagítani, továbbá a közönség számára közvetíteni a táncművészet régi és új alkotásait saját egyéniségük gazdagításával. A koreográfia komplex dolog, ennek a tanítása folyamatos örömforrás. A mozdulatokkal meg kell tudnunk formálni, hogyan látjuk a világot, és mindezt úgy, hogy élményt adjon annak is, aki műveli, és a befogadónak is. A koreográfus és a táncos közvetít ég és föld között. A tánc őserő, szakrális művészet, szavak nélkül érthető, átérezhető a jelentése. Mindehhez persze, ahogy az élethez is, humor is kell. Én szeretek nevetni és nevettetni, mindennek a jó oldalát nézni, és arra felhívni a figyelmet. Nagyon jó tanítani, mert újraélhetem, amit már megtanultam, valamint átadhatom mindazt a tapasztalatot, amit a pályám során gyűjtöttem. Ez a sok bölcsesség fiatalít, jó energiákat szabadít fel az emberben, és újra megmutatja, hogy a tánc terápia, örömforrás. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az elmúlt években számos kiemelkedő koreográfus került ki a kezem alól.

– Több éven át volt a kaposvári teátrum művészeti vezetője, de nemrég elbúcsúzott ettől a poszttól. Más tervei vannak?
– Augusztusban múltam 50 éves, a társulatom ebben az évadban ünnepeli 25. évfordulóját, és már két osztályom is van: a Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfus osztálya, és a Kaposvári Egyetem színészhallgatóinak vagyok az osztályfőnöke. Több energiát szeretnék fordítani arra, hogy megújítsam magamat, valamint a társulatomat, jó lenne sok időt szánni a tanításra és a számomra legfontosabbra, a családra. A nagyobbik fiam, Milán középiskolás, a kisebbik, Mirkó pedig most lett iskolás, ezért is igyekszem minél többet velük lenni budatétényi otthonunkban, ahol az összes macskával, kutyával, a két kacsával és két lovunkkal, Gizivel és lányával, Lunával boldog harmóniában élünk. 

Tamás Angéla