Születésnapi köszöntés a napsugarak piktorának

Negyvennégy éven át hozzátartozott kerületünk mindennapjaihoz „Vén Emil, a színek, a ragyogás, a napsugarak piktora”. A festőművész erősen kötődött Budafokhoz, szerette az itteni embereket, imádott velük beszélgetni, talán ezért is járt olyan szívesen a piacra, szájában az elengedhetetlen pipával. Jelenség volt, igazi színfolt.

A latin tengerpart fényözönében gyerekeskedő Munkácsy-díjas festőművész – Emilio, ahogy édesanyja, Scipione Concetta Maria nevezte, és ahogy haláláig minden ismerőse és barátja hívta – 1902. április 9-én látta meg a napvilágot Fiumében (Rijeka). Tehetsége korán megmutatkozott, pályafutásának kezdetéről második felesége, Vén Ágnes beszélt lapunknak:

– Emilió úgy mesélte, hogy amikor valamennyi pénz reményében havat lapátolt Óbudán, és nagyon fázott, betért egy kocsmába. Krúdy észrevette, hogy rajzolgat, odament hozzá, és elkérte a rajzát. Megmutatta Rippl-Rónainak, aki olyan tehetségesnek találta, hogy azonnal felvetette a Képzőművészeti Főiskolára.

A festőművész hosszabb időt töltött Makón, egy szobában lakott József Attilával, itt ismerkedett meg Móra Ferenccel és Juhász Gyulával is, aki neki ajánlotta a Velazquez estéje című versét.

„József Attilával sok éjjel és nappal beszélgettünk. Amikor ő szerelmes volt, szerenádot adtam. Olaszul énekeltem” – mondta akkoriban a festőművész a költőhöz fűződő barátságáról. Portrét is festett róla, ahogy ismerősei közül Picassóról, Hemingwayről, Pablo Casalsról és Thomas Mannról is.

– Rólam is készült portré, bár eleinte nehezen álltam kötélnek – emlékszik vissza több mint harminc évvel korábbra Vén Ágnes, aki édesapja révén már kicsi gyermekkora óta ismerte a festőművészt –, de ahogy készült a kép, úgy alakult ki és mélyült el a mi szerelmünk. Amikor összeházasodtunk, Emilio hetvenhárom éves volt, én huszonkettő. Egy évre rá megszületett kislányunk, Imola.

Művészetét – hatvan év alatt megfestett képeit – számtalan művészettörténész méltatta, életművében a legszebb – mondják egybehangzóan – a tökéletesen tudatos és rendező jelleg, a színek belülről fénylő ereje.

– A magyar festészet történetének egyik legszeretetreméltóbb képviselője. Persze nemcsak egyéni tulajdonságai miatt, önzetlen kollegialitásáért, kellemes lénye emberséges megnyilatkozásainak közvetlenségéért. Mindenekelőtt művészetének szellemisége növelte nagyra híveinek táborát, a piktúrában kifejezésre jutó bizalom, derű, igazságérzet győzi meg baráti lelkületéről a közönséget. Vidámság, biztatás, lelkesség, szépség árad képeiből – emelte ki Vén Emil emberi nagyságát az egyik kiállításmegnyitó alkalmával Pogány Ö. Gábor.

A budafoki festőművész napjait kedvenc törzshelyén, a Habcsókban kezdte, és élete utolsó óráit is a Kossuth Lajos utcai presszóban töltötte 1984. július 13-án.

(Tamás Angéla)