Szörényi-borokkal bővül a paletta

Még fáj minden csók – énekelte 1966-ban az I. Táncdalfesztiválon Szörényi Levente az akkor második díjat nyert Illés zenekar tagjaként. A dalszerző, gitáros, énekes, zenekarvezető és egyben borász, aki a könnyűzene művelőjeként Presser Gábor után másodikként kapta meg az Erkel Ferenc-díjat, már a 60-as évek elején ismert művésznek számított.

 

Bródy Jánossal szerzőpárost alkotva olyan ikonikus dalokat szerzett, mint a Sárga rózsa, az Amikor én még kissrác voltam, a Ne gondold vagy a Little Richard. A zenész az 1974-ben megszületett Fonográf együttes alapítója és frontembere volt, akinek nevéhez fűződik többek között a nagy sikerű István, a király című rockopera is. Szörényi Levente legutóbb a Zene világnapján vendégeskedett kerületünkben, amikor nemcsak az emlékeit osztotta meg a közönséggel, de gitárt ragadva az őt meghívó Verkli zenekarral is muzsikált.

 

– Hogyan került kapcsolatba a Verklivel?

– Az együttes mindenféle változtatás nélkül játszotta az Illés- meg a Fonográf-számokat, és Bródy felfigyelt rájuk a Várklubban. Nem sokkal később felkérést kaptak a Hanglemezgyártó Vállalattól egy nagylemez elkészítésére, amelyen a mi számainkat játszották diszkóritmusban. Fiatal egyetemisták voltak, akik első lemezüket készítették. Láttam, hogy elkel nekik a segítség, ezért kölcsönadtam a gitáromat, hogy jól sikerüljön a stúdiómunka, és bejártam hozzájuk, amikor
felénekelték a számokat. A felvétel zenei rendezője testvérem, Szabolcs volt.

– Máskor is támogatták a kezdő zenekarokat?

– A segítségnyújtásnak annak idején komoly hagyománya volt. Amikor az 1966-os Táncdalfesztiválon betettük a lábunkat az ajtórésbe, és onnan nem vettük ki, az ajtó pedig lassan-lassan kinyílt, mi azokat a tehetségeket, akiknek nem volt esélyük arra, hogy a tévébe bekerüljenek, mint például Tolcsvayék, a Mini vagy a Kex együttes, már vittük is magunkkal az ORI- (Országos Rendező Iroda - a szerk.) turnékra. Az Illés a fesztivál után nagy népszerűségre tett szert, így ezeknek az egyébként nagyon jó zenekaroknak tudtunk adni húsz percet a zenélésre a koncertünk előtt.

 

– A kezdet kezdetén önök is kaptak segítséget valakitől?

– Kitől kaphattunk volna? A ’62-ben a Beatles-
szel elkezdődő beatkorszak csak később ért el hozzánk. Minket senki nem tudott támogatni, mert teljesen új volt Magyarországon a beatzene. Nem tanítottak a zenélésre, saját magunk „képeztük” magunkat. Szerencsére –  bár az adást zavarták – hallgatni lehetett a Radio Luxembourgot, amely szinte egész nap beat- és rockzenét sugárzott. A rádióból lekagylóztuk a dalokat, és megpróbáltuk eljátszani. Jó ideig csak klubokban zenéltünk a fiataloknak, és ez tökéletesen elég is volt. A Fehérvári úton, az FMH-ban (Fővárosi Művelődési Ház), amely abban az időben az egyik kulturális centrumként üzemelt, szerdánként működött az Illés Klub. A zene mellé igyekeztünk egy kis irodalmat, színészek előadásában verseket beilleszteni a programba. A nagy áttörést, mint a többi zenekarnak is, a táncdalfesztivál jelentette, mégis hosszú út vezetett az István, a királyig.

 

– Milyen érzés, hogy a több évtizede megszületett Illés- és Fonográf-számokat idősek és fiatalok
egyaránt ismerik és éneklik?

– Ha a nóta megmarad, és ennyi idő múltán a fiatalok is fújják, az azt jelenti, hogy rendben van minden. Figyelemre méltó volt, hogy amikor 2001-ben
a Népstadionban hármas koncertet adtunk, amelyen fellépett az Illés, a Metro és az Omega is, összefutottam egy hölggyel, aki rendszeresen járt az Illés klubba. Elmesélte, hogy ezen a koncerten nem ült a helyére, hanem odanyomakodott a színpadhoz, hogy újra átélje azt a régi fílinget. Körülötte ugrándoztak a tinédzser csajok, és hangosan ordítva fújták a nótákat a zenekarral. Az egyik szám után ő felkiabált nekem, hogy nyomjad, Levi, a lányok pedig rábámultak és megkérdezték tőle, hogy melyik a Levi. Nem az a lényeg, hogy melyik a Levi, hanem az, hogy a nótáit fújják.

 

– Negyven-ötven év múlva éneklik majd az emberek a mai slágereket?

– Most rengeteg a lehetőség, de hát a színvonal olyan, amilyen. A dalokra, amelyeket ma énekelnek, már holnap nem emlékszik senki, mert többségüknek nincs dallama, és a szövege sem időtálló. Hosszú évek óta sajnálom a fiatalokat, mert semmivel sem tehetségtelenebbek, mint mi voltunk, és rengeteg olyan dolog segíti őket, ami minket annak idején nem (számítógép, tanárok, iskolák stb.), mégis nehezebben törnek ki. Sokan is vannak, és nemcsak zeneileg, de megjelenésben, viselkedésben is beszorítják őket egyfajta trendbe. Mi annak idején versengtünk, hogy ki tűnik ki az intelligenciájával, olvasottságával. Az volt a menő, ha valaki művelt volt és tájékozott. Ma azonban más a divat.

 

– Nemcsak a zenei világban ilyen járatos, jó ideje a szőlőbirtokán és a borok között is otthonosan mozog. Értett a szőlőműveléshez, amikor belefogott?

– Az eleje nagyon kemény volt, az első években én is a traktoron ültem, földet műveltem és megtanultam, hogyan kell szőlőt metszeni. Első körben olaszrizlinget telepítettünk, majd hozzávettünk egy másik birtokot, amelyen chardonnay-t és juhfarkot termesztettünk. A vörös fel sem merült, mert a Balaton-felvidéken az nem őshonos. Ma már a fiam a „birtokos”, ő viszi a borászatot is, teljesen átvette tőlem a hatalmat. Nemrég vásárolt piros szőlőt, úgyhogy rövidesen rozéborunk is lesz.

 

– Jól sikerült a szüret?

– Kitűnő volt a termés, de nem is csoda egy ilyen csodálatos nyár után. A szokásosnál két héttel korábban szüreteltünk, és szeptember végére hordóba került a bor.

 

– Kereskedelmi forgalomban is kaphatók a Szörényi-borok?

– Eddig csak a család, a barátok, kollegák és ismerősök kóstolták, de már kijártuk a jövedéki engedélyt, és innentől kezdve eladhatjuk a borunkat. Az idei bor már jövedéki termék, és ha Örs fiam elég ügyes, bármelyik üzletben lehet majd találkozni olyan Szörényi-borral, amelyhez Szabolcs bátyám nagyobbik lánya, a grafikus Réka tervezte a gyönyörű címkét.

Tamás Angéla