Nem éghet körmére a munka

Egy rosszkor jövő tüsszentés is tönkreteheti a tűzzománc-művész alkotását

Ódon épületek, borostyánnal átszőtt, rusztikusnak tetsző falak, macskaköves út és valami megfoghatatlan, régies hangulat – ki az, akit nem egy évszázadokkal ezelőtti falucska utcájára emlékeztet a budatétényi Dézsmaház utca magával ragadó házsora? A sok építészeti „ékszer” között a legdíszesebb Radóczy Máriának a 27-es szám alatt álló, ibolyaszínben pompázó galériája. Annak a hölgynek a birodalma, akinek nevéhez az utca legtöbb házának az új arculata fűződik. Ő volt ugyanis az, akit az utcaszomszédok felkerestek, amikor segítség kellett abban, vajon milyen színűre fessék a romos házak falait, vagy hogyan nézzen ki a székelykapujuk.

 

Mária mosolyogva nyit kaput, az előudvar sárgás árnyalatú, vidám falai nyomban tükrözik a művésznő személyiségét. Ő ugyanis alkotó – a tűzzománckészítés nagymestere, aki kezdetben rajzolni tanult a „Nagyképzőn”, ám többre vágyott, batikolni (gyertyás textilfestés) kezdett, de végül elvarázsolták a színek, és meg sem állt a talán legbonyolultabb és leginkább időigényes – egyes alkotásai 6 évig készültek! – képzőművészeti technikáig. A porrá tört, színes üveganyagot általában fémre olvasztja közel 900 fokon, a por összeolvad a rézzel, színpompás képeket létrehozva. Hónapokig, sokszor évekig készülnek képei, óriási türelmet és precizitást igényelve. Elég egy hosszú körömdarab vagy egy rossz mozzanat, hogy örökre nyoma maradjon az anyagon.

Pincéjében tanítványai – festők, szobrászok, néha fotósok – munkáiból kiállításokat szervez, de hamar kiderül, hogy hiába vagyunk Budatétényben, az 1996-ban megvásárolt (egyébként a harmincas években épült) háza korábban nem borospinceként, hanem szőnyegfestő műhelyként funkcionált. Lehet, hogy az épületet csakis művészeknek szánta a sors…

A lakás 1997-ben nyílt meg galériaként (is), hiszen Mária itt él családjával. Büszkén vezet fel a tetőn elterülő, színes kertbe, ami még a tél kapujában is nyári pompával fogad. Aztán irány a konyha, ahol kávé és sütemény fogad, meg egy kis beszámoló a galéria történetéből – született itt minden, családok, barátság, szerelem, ám a leglényegesebb: számtalan csodálatos alkotás. Akármerre néz az ember, mindenütt képek, ezt a portrét egy barátnője, amazt a szobrocskát egy másik ismerőse készítette, mintha egy múzeumban lenne az étkező is. A nappaliba megyünk, hozza a bőröndjét, ugyanis pár napja tért haza Nagyszebenből, ahol éppen kiállítása volt, a tűzzománc képecskék még ki sincsenek csomagolva.

– Ez Rómeó és Júlia történetét ábrázolja – mutatja a barnás, földszínű árnyalatokkal készített képet. – Ez Seherezádé lenne – tartja felém a keleti motívumokkal ellátott alkotást –, hiszen nézd meg, a nők mindig csak beszélnek, mesélnek. De akkor mi a férfi dolga valójában? Hát hallgatni! – nevetünk mindketten. Felsorakoznak előttem a képek, egyik különlegesebb, mint a másik, hamisításról szó sem lehet, hiszen annyira bonyolult módszer ez, hogy lehetetlen sorozatgyártást végrehajtani rajtuk. Még szerencse…

Ámulattal hallgatom minden szavát, szívesen mesél, jómagam – talán kiállásom és viselkedésem miatt – Audrey Hepburnre emlékeztetem a házigazdámat.

Na, ilyen bókot sem kaptam még, el is pirulok... Életrajzi könyvet is dedikál nekem, ajándékba adja, szép sorokat ír bele. Azt mondja, hamarosan adventi kiállítása és vására nyílik, szeretettel vár, és reméli, hogy gondolok majd rá.

Lassan elköszönünk egymástól, és a zöld kapun kilépve azonnal belém hasít: az imént beszélgettem életem eddigi legérdekesebb, legizgalmasabb interjú-
alanyával.        Gáll Anna