Minden évben új lemez

St. Martin zeneszerző, szaxofon- és pánsípművész két platinalemez birtokosa

Szentmártoni Imre, művésznevén St. Martin zeneszerző, szaxofon- és pánsípművész dalait és játékát a kilencvenes évek óta csodálják ország- és világszerte. A két platina- és közel tíz aranylemez birtokosa különleges helyszíneken muzsikál: a koncerttermek, kápolnák, templomok és dómok mellett visszatérő vendége többek között az esztergomi és a gyulai várnak, nyaranta pedig a világörökség részét képező aggteleki cseppkőbarlangban (Baradla-barlang) koncertezik – idén július 20-án.

A zenész eddig pályafutásának minden évében vadonatúj nagylemezzel lepte meg közönségét. Így a 2018 őszén napvilágot látott Valóra vált álmok című albuma immár huszonötödik a sorban.

– Tényleg valóra váltak az álmai?

– Sok pici vágyam teljesült, de a legeslegnagyobb is, hogy zenész lehetek. Zenekarban szerettem volna játszani, Hódmezővásárhelyről Pestre kívánkoztam, majd Amerikába, és ezek mind teljesültek. Nagy örömömre két éve közös előadást tartottunk színész fiammal (Szentmártoni Norman, a Budapesti Operettszínház művésze – a szerk.) Kanadában, 2018-ban pedig a 90. Oscar-díjátadó előpartiján, Los Angelesben léptünk fel együtt. A nemzetközi csapattal készült új lemezemmel is egy álmom vált valóra: a legújabb CD-n hallható a fiammal közös dalunk is.

– Mikor kötelezte el magát a zene mellett?

– Ötéves korom óta arra vágytam, hogy valamilyen hangszeren muzsikálhassak az embereknek. A szívem lüktetett, ha zenét hallottam, és stílustól, hangszertől függetlenül mindig teljesen elvarázsolt a muzsika. Bármilyen dallamokat is játszott a házunk előtt elmasírozó hatvantagú zenekar, engem úgy vonzott, mint vasat a mágnes. A zeneiskolában tíz évig trombitálni tanultam, de egyik pillanatról a másikra le kellett tennem a trombitát, mert allergiás lettem a fémre. Bár a gitártól kezdve a dobon át a zongoráig több hangszert is próbáltam megszeretni, a szaxofon lett számomra az igazi. 

– Nemcsak a zenében sikeres, hanem fotózásban, festésben és versírásban is.

– A szociofotók érdekelnek, nemrég két fotóm is díjat nyert Monacóban. Ezeket egy romániai cigánytelepen készítettem. A negyedik verseskötetemben szereplő negyven versem Stipsits Ibolya fotóművész csodálatos képeivel jelent meg, de néhány általam készített, nemzetközi díjat vagy magyar elismerést kapott kép is bekerült a könyvbe. Idén is megszervezem a nemzetközi művésztelepet, ahol négy-öt országból érkeznek majd művészek, hogy együtt festhessünk. Életemben azonban most is a zene a legfontosabb.

(Tamás Angéla)