Még nem jött el a pezsgőbontás ideje

Az egykori budafoki Lovrencsics Gergő a Fradiban és a válogatottban is kitesz magáért

Lovrencsics Gergő, a magyar labdarúgó-válogatott és a Ferencváros lemeríthetetlen dinamója sohasem feledi azt a szép két évet, amit töretlenül felfelé ívelő karrierje kezdetén Budafokon töltött. Manapság, amikor – a Horvátország elleni szívet melengető 2-1-es diadal egyik hőseként – pályája csúcsán van, is boldogan idézi fel a Promontor utcában töltött két évet.

– Hogyan emlékezik vissza tucatnyi év múltán a budafoki időkre? – kérdeztük a szolnoki születésű, 30-szoros válogatott szélsőt, aki a jobbhátvéd posztján is otthonosan mozog.

– A Budafok volt az első állomás, ahol igazán elindult a felnőttkarrierem. Sajnos, kiestünk az NB II-ből, de a harmadosztályban sikerült egy jó fél szezont nyújtanom, amivel felhívtam a Pécs figyelmét, tehát sokat köszönhetek a Budafoknak, hogy játéklehetőséghez jutottam, és bíztak bennem. Akkor még szakközépiskolába jártam, a legendás Szent Istvánba a Mester utcában, ahonnan olyan válogatott labdarúgók karrierje indult, mint Lisztes Krisztián, Vincze Ottó, Hrutka János, Sebők Vilmos, Gyömbér Gábor, vagy a jelenkor játékosai közül Nagy Ádám, Gohér Gergő (utóbbi most is a BMTE játékosa – a szerk.). 2006 és 2008 között az érettségi mellett játszottam a Promontor utcában. Naponta villamosoztam, buszoztam ki Budafokra a Mester utcából, akkor még természetesen nem volt autóm, de tizennyolc évesen mindez kit érdekelt?

– Nem lehetett könnyű időszak egy tinédzsernek…
– Hosszú és kanyargós úton kerültem Budafokra. Szolnokiak vagyunk, de a szüleim akkoriban nem kaptak munkát a városban – édesapám labdarúgóedző, még most is edzősködik –, s a család Gödöllőre költözött. Onnan jártam be nap mint nap a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola fociosztályába, a Mester utcába, majd onnan délután át Budafokra, a Promontor utcába. Úgy nézett ki a napom, hogy hajnali fél hatkor elindultam Gödöllőről, és éjjel fél tizenegykor értem haza. Fárasztó, de szép évek voltak.

– Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt, immár a Ferencváros válogatott játékosaként újból összehozta a sors a Budafokkal, méghozzá a Magyar Kupa elődöntőjében. Milyen volt újból belépni a Promontor utcai öltözőbe?
– Megható. Gyakorlatilag senki nem játszott már a régi csapatból, talán egyedül az örök budafoki Vizi Sanyi bácsi volt ismerős, és az is igaz, hogy a 8-0-ra megnyert első mérkőzés után álltunk ki a visszavágóra, de az ünnepi hangulatra így is jó szívvel emlékszem. Háromezer néző zsúfolódott be a stadionba, nem kétséges, hogy nézőcsúcs volt, és úgy érzem, a 4-2-es győzelmünkkel kiszolgáltuk a publikumot. Túlzott volt a különbség, a BMTE sokkal jobb csapat ennél, amit két fordulóval korábban a Videoton kiverésével is bizonyított. No meg azzal is, hogy az egykori Fradi-tréner Prukner László irányításával feljutottak az NB II-be.

– Március 24-én harmincadik alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben, szinte kihagyhatatlan alapembere Marco Rossi válogatottjának. Az olasz maestrónak a horvátok elleni a nyolcadik meccse volt válogatottunk élén, ebből a nyolcból ön hatszor lépett pályára, s mindig az együttes legjobbjai között volt. Ahogy a Groupama Arénában is.
– Amikor a találkozó után beszélgettünk a vegyes zónában, egy kicsit húztam a lábamat, gondolom, de ennek egyetlen oka volt: talán életemben nem fáradtam el annyira, mint akkor, a a farizmom  beállt, görcsöt kapott, ezért mozogtam nehezebben. De egy hétre rá, Kisvárdán már gond nélkül játszottam, és az én beadásomból szerezte Szignyevics a mérkőzés egyetlen gólját.

– Hová helyezi a horvátok elleni 2-1-et a pályafutásában?
– Az első három közé. A norvégok elleni meccs, amelyen kivívtuk az Európa-bajnoki szereplést, az Eb-n a portugálok elleni döntetlen és ez a mostani győzelem kívánkozik az élre. És persze nagyon büszke vagyok arra is, amikor a Lech Poznannal lengyel bajnokságot nyertünk. Nem tudok és nem is akarok közöttük különbséget tenni. Világsztárok ellen játszottunk – és győztünk. Az ilyen mérkőzésekért érdemes futballozni.

– Milyennek látja két forduló után az erőviszonyokat az Eb-selejtezők E csoportjában?
– Eddig csak a mi meccseinkkel foglalkoztam. Az azeriekről, a következő ellenfelünkről azért van képem, mert a horvátok elleni meccsüket elemeztük. Most még szabad a horvátok elleni sikerrel foglalkozni, de aztán az újabb feladatokra kell összpontosítani. Nekem arra, hogy az NB I-ben a hátralévő fordulókban a Fradival megőrizzük a jelenlegi nyolcpontos előnyünket a Vidivel szemben.

– A Ferencváros a százhuszadik születésnapját a harmincadik bajnoki címmel szeretné még emlékezetesebbé tenni. Ez inkább teher, vagy motiváció?
– Szeretnénk örömet szerezni a Fradi-szurkolóknak azzal, hogy végre felvarrjuk a harmadik csillagot a mezünkre. De a nyolcpontos előny ellenére nem tehetünk úgy, mintha a bajnoki aranyérem már a zsebünkben lenne. Ünnepelni majd csak akkor szabad, ha már matematikailag is eldőlt a bajnoki cím sorsa. És akkor esetleg felbonthatunk egy üveg jóféle budafoki Törley pezsgőt is.

Ch. Gáll András