Lukács Sándor a Cziffrában

A Nemzeti összetartozás napján Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész tolmácsolásában élvezhettük a magyar költészet gyöngyszemeit a Cziffra Központban. Az érdemes és kiváló művész Nagytétényből egyenesen a Vigadóba igyekezett, hogy ott is ünnepi műsort adjon, mégis szakított időt arra, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre.

– Kinek köszönhető ez a remek műsor-összeállítás?

– Mindegyikünk hozta a maga „házi feladatát”. A két énekművész (Udvarhelyi Boglárka és Ujvári Gergely – a szerk.) a zenék és dalok között válogatott, én a versekből választottam ki az emléknaphoz kapcsolódó költeményeket.

– Van kedvenc költője?

– Középiskolás koromban korszakaim voltak, Petőfi, Arany, Tóth Árpád, József Attila, Ady, Kosztolányi, de ahogy idősödtem, rájöttem, hogy a költészetüket együtt kell szeretni. A csodálatosan gazdag magyar lírához mindegyikük hozzátesz valami gyönyörűséget: a múltról, a jövőről, a magyar tudatról, a lélekről, az érzelmekről…

– Az szinte természetes, ha egy színész verset mond, de az ritka, ha ő maga is költő. Mikor írta az első versét?

– Kilencéves voltam, amikor 1956-ban az ablakunk előtt lyukas zászlóval vonultak el a megfáradt arcú, de boldog tekintetű emberek. Ez olyan elementáris erővel hatott rám, hogy egy kockás füzetbe négy-öt versszakos verset írtam Zászlók címmel. Középiskolás koromban és főiskolásként is egyfolytában írtam, de mivel 1972-től már a Vígszínház tagja voltam, és viszonylag hamar ismert és népszerű lettem, ezt nem terjesztettem. Tizenhárom évvel később egy irodalmi esten azonban Lator Lászlónak és Kálnokynak kikottyantottam, hogy írogatok. Elkérték az írásaimat, hogy elolvassák, és két hónap múlva egy teljes oldalon megjelenhettek a verseim az Élet és Irodalomban. Azóta rendszeresen publikálok. Eddig nyolc kötetem jelent meg, az első 1985-ben a Magvető kiadó gondozásában, és most készül a kilencedik. Erre jó volt a karantén időszaka, nem kellett próbálni, így nyugodtan koncentrálhattam az írásra.

– Lassan ötven éve hű a Vígszínházhoz, de ezen a héten háromszor is a Rózsavölgyi Szalonban láthatjuk A két pápa című darabban, Bergoglió (Ferenc pápa – a szerk.) szerepében. Többször álltak már együtt színpadon Jordán Tamással?

– Először a nyolcvanas években találkoztunk, a II. Richárd című filmben ő volt Richárd és én Bolingbroke. Akkor összebarátkoztunk, de furcsa módon az élet úgy hozta, hogy utána nem jöttünk össze. Talán csak rádióban, hangjátékokban, de a színpadon soha. Most ez a felkérés, ez a két nagyszerű szerep (XVI. Benedek pápa szerepében Jordán Tamás – a szerk.) összehozott bennünket.

(Tamás Angéla)