Ladányi András, az egyszemélyes zenekar

Egy emberöltőn át fáradozott a gyerekek épüléséért a Rózsakert iskola szeretett pedagógusa, Ladányiné Sütő Tünde, aki csaknem két éve már nincs köztünk, és ebbe nem tudott belenyugodni három évtizeden át hűséges társa, az író, szerkesztő Ladányi András, s fájdalmát nemrég kötetbe foglalta.

Hiába egy új év, új reményekkel, de bánata továbbra se csillapodott a 75 éves szerzőnek, felesége hiánya rányomja bélyegét mindennapjaira és alkotó kedvére.
– 2019 a legjobb évem lehetett volna, hiszen több kötetem is napvilágot látott, de sajnos egyben ez volt életem legtragikusabb éve is. A feleségem névnapján, Tünde-napon, június 1-jén örökre lehunyta szemét – meséli szomorúan. – Akkor úgy éreztem, megszűnt számomra a világ! A barátaim és a sógoraim tartották bennem a lelket és arra biztattak, írjam ki magamból történetünket, állítsak emléket szeretett feleségemnek, akivel több mint harminc évet éltem együtt a legnagyobb boldogságban. Nem könnyebbültem meg az írástól…
– Tavaly jelent meg a könyv Tünde címmel, amelynek bevezetőjében a Budafokon élő Zsirai László író azt írja önről, hogy több hangszeren játszó egyszemélyes zenekarhoz hasonlít, utalva arra, hogy nemcsak író és szerkesztő, hanem fotográfus, szociográfus és grafikus is.
– Meg vájár! Tizenöt évig dolgoztam bányában, majd lettem népművelő – elvégeztem az Egri Tanárképző Főiskola népművelés-pedagógiai szakát – és a Bányamunkás című országos lap főszerkesztője húsz éven át. Rendszeresen publikáltam napi- és havilapokban, irodalmi díjat is nyertem. 1984-ben jelent meg első könyvem Bányász a történelemben címmel, most tartok a félszázadiknál. Településekről írok szociográfiát és adok ki fotóalbumokat.
– Bizonyára a feleségéről írott könyve a legkedvesebb. Mondana róla többet is? Hiszen sokan ismerik a kerületben, több száz vagy ezer gyerek került ki a kezei alól az évtizedek alatt.
– A Rózsakerti Általános Iskolában, ma Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnáziumban tanított, illetve volt igazgatóhelyettes is. Számára a tanítás nem munka, hanem hivatás volt, 1995-ben a kerület Év Pedagógusa címét kapta meg. Szívügye volt a gyermekvédelem, a nehéz sorsú gyerekek életének a segítése. Úgy érzem, nagyon szerették és megbecsülték az iskolában, amikor nyugdíjba mehetett volna, még két évig marasztalták. Sajnos, már nem élvezhette a nyugdíjas éveket, pedig nagy tervei voltak, például könyvet szeretett volna írni sok évtizedes pedagógiai tapasztalatiról. Rengeteg közös tervünk vált halálával füstté…
– Ön dolgozik új könyvön?
– Több is nyomdakész állapotban van, de a jövő most bizonytalan. n
 (Temesi László)