Kilencvenéves lenne a színészkirály

Mindössze 45 évet élt, és 45 éve nincs köztünk Latinovits Zoltán, akiről már életében legendákat zengtek, de halála után sem fogyott a számuk. November 4-én, a Klauzál Házban fotókiállítás nyílik róla, ennek apropóján testvére, Frenreisz Károly zenész, zeneszerző emlékezik meg a színészkirályról.

– Én csak a „kisöcsi” voltam, élete végéig így hívott. Nagy volt a korkülönbség köztünk, mégis bensőséges volt a kapcsolatunk. Zoli volt a rangidős köztünk, de szerette az öccseit, mi pedig felnéztünk rá. Jó testvérek voltunk mindhárman Zoltánnal és Istvánnal, azaz Bujtor Istvánnal. Néha azért verekedtünk is, megesett, hogy hármasban, de gyorsan rendet tettünk, nehogy lebukjunk édesanyánk előtt – idézte fel közös gyermekkorukat a neves zenész. – Imádtuk a Balatont, nyaranta hónapokra beköltöztünk a balatonszemesi nyaralónkba, és egész nap csavarogtunk, vitorláztunk. Azok a nyarak felejthetetlenek a számomra. Mindig nagyon jól, nagy szeretetben töltöttük egymással az időt. Zolival később is megmaradt ez a jó kapcsolat, egészen a haláláig.

– Furcsa haláláig…

– Erről természetesen nem szívesen beszélek, sajnos már mindkét bátyámat eltemettem. Zoli jó és rossz idegállapotban is mindig felhívott, találkoztunk és beszélgettünk. Nem érződött rajta semmi különös, ami mendemondákra adna okot. Egy biztos, Zoli életében megérdemelt volna egy komoly művészeti díjat, de sose kapta meg, viszont annál több pofont kapott az akkori diktatúra vezetőitől, nem tudták kezelni. Háromszor terjesztették fel Kossuth-díjra, mindháromszor lehúzták a nevét a listáról…

– Ha már szóba került a másik bátyja, Bujtor István is, akiről termet neveztek el a Klauzál Házban, azt hallottam a feleségétől, hogy míg férje kómában feküdt a kórházban, rendszeresen a híres Latinovits-könyvből olvasott fel neki, amire néha-néha reagált is.

– Igen, a Ködszurkálóból. Ez érdekes, hogy éppen Zoli könyve hatott rá…

– Milyen volt a híres testvérek árnyékában felnőni?

– Engem csak emelt az a tény, hogy ilyen sikeresek, népszerűek és tehetségesek a szakmájukban. Én a koncert, bátyáim pedig a színház világában mozogtak. Egy-egy filmben volt közös munkánk, de azon kívül, hogy nagyon büszke voltam rájuk, semmiféle „árnyékot” nem láttam... Zoltán bátyám sokszor meglátogatott egy-egy koncertemen, és elbeszélgettünk a színpad és a nézőtér kapcsolatáról. Szakmai dolgokban is kikértem a véleményét, ő pedig szívesen adott tanácsot. Meglepő, amit mondok, de én voltam az első pályaválasztó a családban. Ötéves koromban, 1951-ben kezdtem zongorázni tanulni, és már akkor zenei pályára készültem, míg Zoltán csak 1957 után kapta meg az első szerepét. Gyakorlatilag amikor ő színész lett, akkor már rég tudtam, hogy zenész leszek. Tehát az én hivatásom előbb eldőlt, mint a testvéreimé...

– Milyen kötődésük van a kerületünkhöz?

– István ezer szállal kötődött a kerülethez, hiszen gyerekkora jó részét a BMTE-pálya közelében, a Gundel villában töltötte, ahol nagyon jól érezte magát. Mi pedig hat-hét évig laktunk a kerületben, a Vadász fordulónál, életünk nagyon szép időszaka volt. Emlékszem, mennyire szeretettünk ott lakni.

– November 4-én, a Latinovits-kiállítás megnyitón újra „nálunk” jár…

– Szomorú apropóból, de szívesen megyek, a Bujtor-terem névadóján is ott voltam. Örülök, hogy így ápolják a Klauzál Házban testvéreim emlékét.

Temesi László