Interjú Balázs Jánossal

Balázs János Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Cziffra György Fesztivál művészeti vezetője, egyetemi docens, érdemes művész.

Azt olvastam, hogy édesapád volt az első tanárod. Ő látta meg benned a zenei tehetséget?

Igen, zenészcsaládba születtem, egy inspiráló, zenei közegbe. Így előbb találkozhattam a zenész éltmóddal, mint azok, akiket nem vett körül muzsika a születése óta. Bár én vagyok az egyetlen, aki klasszikus zenész a családban, 3-5 éves korom óta klasszikus zenét hallgattam, főleg Cziffra Györgyöt. Mi őt hallgattuk otthon és ennek az az oka, hogy az én nagypapám együtt játszott vele bárokban. Sajnos, én már egyiküket sem ismertem, de édesapám, aki zongorista és jazz-zongorista imádta Cziffra Györgyöt, ha éppen nem ő zongorázott vagy nem a művészbarátai próbáltak nálunk, akkor az ő lemezeit hallgattuk.

Akkor ezért kellett neked lenni annak a személynek, aki megvalósítja a Cziffra György Fesztivált. Mert személyes ügy…

Cziffra György „rátapad” az emberre, beleég a szemébe a fülébe és nem hiszi el, hogy ilyet is lehet a hangszeren csinálni, ilyen szempontból a legjobb példakép… kisgyerek korban a világ zongoristáira a legnagyobb hatással talán Cziffra György van. Az ő játéka magával ragadó, egyértelmű és káprázatos és a szakmai csúcsot is jelenti. Míg más zongoraművészekhez meg kell érni, tehát egy kicsit idősebb gondolkodás kell, egy filozofikusabb irányultság, de 4-8 évesen amikor az ember kiválasztja az ideáljait akkor egyértelműen Cziffra György munkássága nyűgözi le. Az első hatás amire emlékszem, hogy hallgatjuk a Magyar rapszódiák lemezt és ezért megyek oda a zongorához, ezért ülök le elé… így nagyon sok kötődésem van, sok láthatatlan kötelék! Aki engem ismer és követi a pályámat tudja, hogy milyen régóta teszek azért, hogy Cziffra neve és öröksége előtérbe kerüljön. A fesztivál pedig szépen lassan kinőtte magát és azt hiszem, hogy a sikere azon alapszik, hogy ez egy nagyon mélyről jövő, őszinte, régen elindult ötletemnek a tenni akarásnak a következménye. Az én tisztelgésem és a szakma tisztelgése is. Páratlan összefogás alakult ki, úgy érzem, hogy egy motornak kellett lennem, aki beindítja az autót és ez most már száguld. Nagyon különleges és egyedi produkciók jönnek létre, hiszen Cziffra György szellemisége pontosan ezt a fajta nyitottságot a legmagasabb klasszikus zenei elhivatottságot fedi le, de mégiscsak ott van az improvizáció és a könnyűzene jelentősége.

Milyen zenét hallgatsz?

„Hiszem azt, hogy nem szabad szétválasztani a zenét, mert egy tőről fakad a kifejezési formája, a zene legfontosabb küldetése az érzelmek kinyilvánítása és átadása. Az őszinteségről, a minőségről, a milyenségről van szó és a kifejezés módjáról… így élem az életemet.”

A lelkemben és a fejemben állandóan szól a zene. Mindig kattog az agyam, valami újabb akkordon a zongorán… ilyen szempontból ez egy életmód, életforma. Maga a fókuszált gyakorlás kb. 3-4 óra naponta, de az életem, a gondolkodásom a fókuszom az mindig a zene.

Mióta tudod, hogy a zene a te utad? Hiszen ez elképesztő elköteleződést jelent. Gyakorolni órákat minden nap, amikor a kortársaid fociznak… ez lemondás is egyben?

Nem mondom azt, hogy utólag visszagondolva ez normális, és utólag azt sem mondom, hogy nem hiányoznak ezek a gyerekkori évek, amikor focizni és barátkozni lehetett volna… az általános iskolát és a gimnáziumot is magántanulóként végeztem. Nem volt egy mindennapos baráti köröm, mindig csak a zongora volt, mindig csak a zene volt. De ebben semmi kényszer nem volt, én csak ezt akartam. Gyerekként 8-10 órát gyakoroltam, akkor nyílt ki a világ… napról napra éreztem, hogy egy újabb réteget fedezek fel… egyre nagyobb a kezem, végre elérem a pedált, nagyobb fizikai erőt tudok kifejteni, egyre hosszabb és nehezebb darabokat tudok eljátszani, mindig egy új dimenzió, ami nagyon inspirált. Hiszek a jóistenben és a sorsban és nem hiszem, hogy nekem más utat szánt volna, mint a zene.

A Mesés idők produkció egyfajta kitekintés a könnyűzene felé? Hogyan jött az ötlet és mire számíthatunk?

A produkció a Cziffra György Fesztiválon jött létre, az ötletem pedig az volt, hogy a műfajok közötti kapcsolatot próbáljuk meg más szemszögből, más aspektusból nézni. Mindig nagyon tiszteltem azon könnyűzenei előadóinkat, akik a legmagasabb fokon – emberileg és szakmailag - élik az életüket, akik soha nem alkudtak meg a minőségben és igazi példaképpé váltak. Így jutottam el gondolatban Kovács Katihoz, aki ikonikus előadó, aki olyan könnyűzenei dalokat és táncdalokat énekel, amiket a 20. század legkiválóbb zeneszerzői, hangszerelői és szövegírói alkottak. Olyan örökérvényű melódiákat komponáltak, amik értékesek és különleges zenék. Ezek a dalok a koncerten kapnak egy olyan zenei kíséretet, ami nagyon dús, egyfajta klasszikus orientáltsággal bírnak. Crossover, hiszen egy klasszikus zenei zongorakísérettel szinte teljesen megváltozik a dal, ami természetesen felismerhető, a dallam és a szöveg ugyanaz ’csak’ egy új köntösben hallható. Ilyen szempontból a közönségnek örömet szerzünk, mert  hallja a jól ismert dallamot, ugyanakkor egy teljesen másfajta aspkektusból egy variációt demonstrálunk, ami a műfajok közötti átjárhatóságot is mutatja. Liszt Ferenc is ezt képviselte, az akkori kor ’slágereit’, amik akkoriban Verdi volt, az ő operáit improvizálta a szalonokban. Különleges este lesz, az én részemről valódi improvizáció. Ebben a világban pedig verbálisan Gundel Takács Gábor kalauzol bennünket, akivel arról beszélgetünk, hogy mitől tud fennmaradni egy dal 50 évig, mi a titok, mitől jó. Lubickolás a zene tengerén, éppen ezért biztosan nem lesz kétszer ugyanolyan a koncert….

(Szatmári Éva)