Hangulatos fúvószene a budafoki Piac téren

Szombat délelőtt két órán keresztül szórakoztatta Budafok népét a Szomszédok Piaca előtti téren a Südofen Blaskapelle, magyarul a Dél-budai Fúvószenekar, a helyi német nemzetiség 1990 óta működő zenekara. A siker ezúttal sem maradt el, ahogy évről évre a pezsgő- és borfesztiválon sem, ahol rendszeresen fellép a Gmeling Vilmos karmester vezette 12 tagú formáció. Kivéve 2020-at, amikor a koronavírus közbeszólt – szerencsére most szombaton a zenekar győzte le a ragályt.

Tűzött a nap, tele volt a Szomszédok Piaca, a hétvégi bevásárlást intézték a budafokiak, így hát szép számú hallgatósága volt a kétórás koncertnek. A tizenkét fúvós – közöttük két hölgy – hangulatos zenével édesítette meg a kerületiek szombat délelőttjét. – Gmeling Vilmos vagyok, a Südofen Blaskapelle, magyarul a Dél-budai Fúvószenekar karmestere – mutatkozott be az együttes frontembere, aki tulajdonképpen egyszemélyes zenekar, hiszen a trombita mellett hegedül, basszusgitározik, zongorázik és kellemes hangján énekel is.

– 1990-ben alakultunk meg tíz fővel, egy szponzor, bizonyos Berecz Lajos virágkereskedő támogatásával. Első vezetőnk Schantz Tivadar volt, tőle 1991-ben vettem át az együttes vezetését. Sajnos Tivadar tavaly elhunyt. Tagjai vagyunk a magyarországi németek központi tánc-, kórus- és zenekari tagozatának, a Landesrates der Ungardeutschen Chöre, kapellen und Tanzgruppennek. Gmeling úr és fúvósai évről évre fellépnek a szeptemberi pezsgő- és borfesztiválon, kivéve idén, mert most elsöpörte az összejövetelt a koronavírus-járvány. Sebaj, egy hónappal később kárpótolták a budafoki publikumot. Zeneszerzéssel is foglalkozom, az imént óriási sikert aratott zeneszámot, a Budafok indulót is én írtam, azonkívül szegény néhai Schantz Tivadarral írtunk egy keringőt a háború utáni Magyarországról, így Budafokról is kitelepített németek emlékére.

A kitelepítés és a második világháború Gmeling úrban fájó sebeket tép fel. – Édesapámat 1944 szentestéjén lőtte agyon egy lovas kozák az utcánkban. Én 1943-ban születtem, egyéves voltam, anyám egyedül nevelt kettőnket a nővéremmel, bár sokat voltunk vidéken nevelőknél, gyermekotthonban. Jól vagyunk, megvagyunk, hála Istennek a nővérem is él még. Nálunk a családban mindenki hosszú életű, kilencven alatt senki sem halt meg, kivéve az édesapámat, de hát ő sem természetes halállal.

Ekkor Gmeling úr rázendít a kitelepített németek keringőjére: – „Hogyha egyszer láthatnám, hogyan jött az ősapám...” Az én őseimet 1662-ben Ulmból telepítette be Mária Terézia Promontorba, azóta élünk itt megannyi generáció óta. Ezen a gyönyörű helyen, amit ma már Budafoknak hívnak, és amelynek a felvirágoztatásában mi, dunai németek is komoly szerepet játszottunk.

(Ch. Gáll András)