Fellapoztuk a Zakariás-legendáriumot

Az Aranycsapat egyetlen budafoki játékosának lánya élő lexikon

Az Aranycsapat legendás balfedezetének – ma úgy mondanánk: beállósának – emlékét a Zakariás József Utánpótlás Torna őrzi. Az annak idején Luháj József labdarúgóedző által alapított eseményt idén márciusban is megrendezték a BMTE Promontor utcai csarnokában, s a Budafoki LC egyik csapata vitte el a pálmát. No de ki is volt valójában Zakariás József, a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje legendás magyar válogatottjának talán legkevésbé ismert, de korántsem legszürkébb játékosa? 

„Édesapám tősgyökeres budafoki volt, a jelenlegi Kísérleti lakótelep mögött laktak a húszas években, az úgynevezett Tisztviselőtelepen, ahol most a 250-es busz jár. Már a nagypapám is ott élt, szóval, a mi családunk ős-budafoki” – mindezt Zakariás Ágnes, az olimpiai bajnok, vb-ezüstérmes labdarúgó lánya mondja. Jelenlegi lakóhelyétől pár száz méterre, a Savoya Park kávézójában beszélgetünk a mosolygós, kedves, imádnivaló hölggyel, akiből szökőárként törnek fel az emlékek.

„A nagypapám, idősebb Zakariás József cipészmester volt, aki feleségül vette Pongrácz Teréziát. Bár nekem alig maradtak emlékeim a nagyszüleimről, nem lehetett rossz házasság, hiszen a nagyi tíz gyermekkel ajándékozta meg a nagypapámat, akik közül az apám – aki a keresztségben ugyancsak a József nevet kapta – hetedikként született. A gyerekkorom egyetlen hatalmas kavalkád volt, a kilenc nagybácsival és nagynénivel, a rengeteg unokatestvérrel, jóllehet nekem csak egyetlen testvérem van, Tamás bátyám” – folytatja az emlékezést Ágnes.
Ha már szóba került a keresztség, a római katolikus Zakariás József keresztlevelének hiteles másolatát itt tartom a kezemben. 1924. március 5-én datálódott a dokumentum, Pest vármegye Budafok nevű városában (figyelem! Budafokot csak 1950-ben kebelezte be a főváros, addig önálló település volt).

Zakariás József lánya homlokát ráncolva olvassa a magammal hozott internetes forrásokat, visszaemlékezéseket.

„Rengeteg hazugság, szándékos vagy csupán hanyagságból táplálkozó félreértelmezés jelent meg az évtizedek során az apámról – zsörtölődik. – Az például, hogy Sebes Gusztávnál – mivel az edző is megannyi szállal kötődött Budafokhoz – kiváltságokat élvezett volna, olyannyira nem igaz, hogy kimondottan rossz viszonyban voltak, mondhatni utálták egymást. Hogy miért, arról fogalmam sincs, apám annyira lojális volt Sebeshez, hogy bár 1971-ben, 47 éves korában bekövetkezett haláláig folyton faggatták az újságírók, soha egy rossz szót nem mondott rá. Pedig provokálták rendesen! Ugye, az 1954-es, elveszített világbajnoki döntő után ő volt az Aranycsapat egyetlen tagja, aki soha többé nem lehetett válogatott, és ennek okát feszegették a firkászok. Apám azonban mindannyiszor csak annyit mondott: – Biztosan voltak nálam alkalmasabbak arra a posztra…”

Amely posztot, a balfedezet-beállós posztját – nem túlzás – forradalmasította Zakariás. Aki látta az 1953-as londoni 6:3 videóját, az tanúsíthatja: lehet, hogy a mesterhármast szerző Hidegkuti Nándor volt a mezőny legjobbja, de rögtön utána következett „Zaki” a szó szerint hibátlan játékával. Egyetlen rossz passza sem volt, tanári módon szerelt, ellehetetlenítette az angolok támadójátékát. Túlzás nélkül állítom: Zakariás játszotta a „legmodernebb” futballt az évszázad mérkőzésén!

De folytassuk csak a beszélgetést a legenda lányával.

„Az is borzasztóan zavart, nemcsak engem, hanem az egész családot, hogy elterjedt a legenda: apám állítólag hölgytársaságban töltötte az ’54-es berni döntőt megelőző éjszakát a csapat szálláshelyén, a solothurni Hotel Kronéban. Anyám sztoikus nyugalommal fogadta a pletykákat, és csak ennyit jegyzett meg: – Ez is mutatja, mekkora futballista volt az apátok, mennyire fontos szerepet játszott a válogatottban. Tudniillik a csapat másnap nem tudta elviselni, hogy gyengélkedett…”

Ágnes azonban a leginkább egy nemrégiben megjelent fércmunkán akadt ki, az angol David Bailey által összetákolt, Az Aranycsapat története című könyvön.

„Hemzseg a tárgyi tévedésektől a vaskos kiadvány, természetesen az apámmal kapcsolatban leírtakból sem stimmel semmi. Vegyük például a halálát, Bailey szerint apám makkegészséges volt, és váratlanul halt meg 1971-ben, szó szerint egy pillanat alatt. Ezzel szemben az az igazság, hogy két hétig kórházban volt, mert betegeskedett, s a vizsgálatok kiderítették, hogy teljesen elmeszesedtek az erek a szívében. Menthetetlen volt, elsőként távozott az Aranycsapat játékosai közül.”

Persze szép emlékeket is idéz a nagy idők rokonszenvesen bőbeszédű tanúja.

„Apám hat évig dolgozott edzőként Guineában, Budai I-gyel ők ketten alapozták meg a guineai futballt, a hatból egy évet mi, a család is az afrikai országban töltöttünk. De az igazán szívet melengető élmények már apu halála után értek. Egyszer Cipruson nyaraltunk, és át kellett mennünk a török és a görög zónát elválasztó határon. Amikor a görög határőr a kezébe vette az útlevelemet, elkezdte ráncolni a homlokát a nevemet olvasva, mintha derengene neki valami. Majd amikor rákérdezett, és én bevallottam, hogy az Aranycsapat játékosának a lánya vagyok, díszkíséretet adott mellém. A másik sztori Marokkóban, a marrákesi bazárban esett meg velem. Valahogyan lekeveredtem az alagsorba, és egyszer csak nagyon kezdtem félni, mert csupa szúrós tekintetű arab férfi vett körül. Azt el kell mondanom, hogy megszólalásig hasonlítok az apámra, ezért volt az, hogy az egyik férfi elkezdte kérdezgetni a nevemet. Amikor elárultam, hogy Zakariásnak hívnak, negyedmagával belém karolt, és körbevezetett a bazáron, mindenkinek elújságolta, hogy a nagy Zakariás lányával hozta össze a jó sorsa.”

Az utolsó történet már szomorú, és bepillantást enged a hetvenes évek honi sajtóviszonyaiba.

„Akkoriban a Magyar Ifjúság könyvtárában dolgoztam, s amikor apám meghalt, Szabó Feri, a legendás sportújságíró, a sportrovat vezetője elhatározta, hogy minden tiltás ellenére ír egy szép nekrológot Zakariás Józsefről. És bár egészen 1981-ig, Puskás hazatéréséig a hivatalos közbeszédben gyakorlatilag nem létezett az Aranycsapat – természetesen a disszidensek, Puskás, Kocsis és Czibor miatt –, Feri kibrusztolta, hogy a megemlékezés megjelenhessen.”

Még reggelig folytatódna a sztorizás, és én hallgatnám is, de mindkettőnket elszólít a kötelesség. Búcsúzóul kap egy puszit tőlem a huncut tekintetű Ágnes, s kissé – nem is kissé – meghatottan állapítom meg magamban, milyen jó, hogy élnek még legendák, vagy legalább a legendák gyermekei itt, Budafokon…

Ch. Gáll András