Egy színpadon három tenorral

Élete meghatározó korszakát, ifjúságát Budafokon töltötte, itt alapozta meg zenei tudását, amelyet aztán Bécsben teljesített ki, s vált elismert operaénekessé. Köves Pétert Ausztriában jobban ismerik, mint idehaza, de a budafoki és pesti kezdetekre, tanáraira és sikereire ma is szívesen emlékezik vissza.

Tehetségére először a budapesti József Attila Gimnáziumban figyelt fel énektanára, a híres operaénekes Sass Szilvia édesapja, Sass József.
– Akkoriban nagyon aktív zenei élet folyt a gimnázium falai közt, több egyfelvonásos operát adtunk elő, így lehetőséget kaptunk a színpadi gyakorlatra, és hozzászokhattunk a fellépések légköréhez, ami a későbbi pályafutásomban sokat segített – mondja Köves Péter. – 1978-tól a XXII. kerületi Zeneiskolában tanultam magánének szakon, utána a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumban folytattam tanulmányaimat. Budafokon Nemes László tanár úr szakmai munkája nélkül, bizony, jóval szegényesebb, színtelenebb lett volna a kerület zenei palettája, és én sem tartanék itt, amiért ma is hálás vagyok neki. Kezdő énekesként rendszeresen énekelhettem a rózsakerti koncertteremben és a Nagytétényi Kastélymúzeumban, ami a rutinszerzéshez elengedhetetlenül szükséges volt.

– Első diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézetében szerezte 1984-ben, s ősztől már a bécsi Zeneművészeti Főiskolán tanult tovább. Hogyan került ki azokban a „nehéz” időkben?

– A kint élő nagybátyámnak köszönhetően, aki finanszírozta a taníttatásomat, ezért nem tudok neki is elég hálás lenni. Bécsben két diplomát szereztem – három év helyett két év alatt – opera, illetve dal oratórium szakon, és 1985-ben a bécsi Staatsoper szerződtetett, ahol basszus szólistaként csodálatos húsz évet töltöttem például Basilióként, Roccóként, Bartolóként, Colline-ként, Ferrandóként, Talbotként, Jorgként vagy Masettóként. Gyakran énekeltem a bécsi Volksoperben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a müncheni Staatsoperben és Klagenfurtban is. Vendégszerepeltem a világ több országában, Spanyolországtól Kínáig, Izraeltől Japánig.

– Magyarországra is eljutott?

– Sőt, szűkebb hazámba, Budafokra is, ahol több ária- és dalestet tartottam, például a Városházán, és ahhoz képest, hogy Ausztriában ismertebb voltam, mint idehaza, telt házak előtt énekelhettem itt. Szép emlék.

– Mint ahogy az is, hogy milyen nagy énekesekkel játszott együtt, illetve milyen karmester-hatalmasságok dirigálták…

– Ez utóbbiakból csak néhány név: Abbado, Bernstein, Mehta, Doráti, Ozawa… A híres énekesek közül pedig egy színpadon állhattam többek között: Garancával, Netrebkóval, Gruberovával, Ricciarellivel, Marton Évával és Kanawával, vagy a férfiak közül Domingóval, Carrerasszal, Pavarottival és Vargassal.

– A három világhírű tenor közül kivel került jó viszonyba?

– Domingóval és Carrerasszal sok előadáson szerepeltünk együtt, velük nagyon jó kollegiális viszony alakult ki az évek alatt, de Pavarottival is élmény volt együtt énekelni egy színpadon.

– Hazajött lassan két évtizede, és azóta nem sűrűn láthattuk színpadon. Miért?

– Időben kell tudni abbahagyni. A bécsi operában a húsz év alatt mindent elénekeltem, amit lehetett, nem jelentett már új kihívást számomra a szereplés. A tapasztalataimat viszont szívesen átadom a fiataloknak, akikkel nagy örömmel foglalkozom.

– Érden él, de azért jár még Budafokra?

– Igen, hiszen az Anna utcában nőttem fel, és ma is a régi lakásunkban van a családi zongoránk, ami, tudomásom szerint, Ady-hagyaték. A tanításon kívül szívesen foglalkozom – többek között – a nemzetközi borkultúra ápolásával is. Szeretném megismertetni idehaza az osztrák, odakint pedig a jó minőségű magyar borokat. Járva az ország pincészeteit, az egyik legújabb felfedezésem éppen Budafokhoz, a Lics-borokhoz köt, amelyeket igen megkedveltem…

(Temesi László)