Bort, bluest, békességet!

Remek hangulatú estét nyújtott közönségének a Deák Bill Blues Band február közepén a Kohász Sörözőben. Bluestól volt hangos a Nagytétényi Sportegyesület vendéglátóhelye, ahol a többszörös arany-, platina- és gyémántlemezes énekes, Deák Bill Gyula és zenésztársai szórakoztatták a nagyérdeműt. A koncert gerincét a régi, nagy sikerű számok adták, azonban elhangzott néhány újabb szerzemény, sőt egy-két Jimi Hendrix-dal is. Bill kapitány, azaz a „magyar blueskirály” húszévesen már énekelt a kőbányai Sztár zenekarban, később a Napsugár, a Wanderers, a Lloyd és a Syriusz együttesekben. Hosszú éveken át volt a Hobo Blues Band énekese, 1990-től azonban saját zenekarával jár koncertezni az országban és a határon túl.

Deák Bill Gyulával kerületi fellépése kapcsán beszélgettünk.

– Jól érezte magát nálunk?

– Csodálatos közönségnek énekelhettem. Minden nagyon jó volt, a szervezés, a hangosítás, és legfőképpen a hallgatóság. Nagytétényben az eddigi koncertjeim közül talán ez volt a legjobb. Többször megfordultam már Nagytétényben, néhányszor fel is léptem itt, de jártam ide korábban is, amikor egy másik formációban az idevalósi Kovács Istvánnal próbáltunk.

– Első szólólemezét, a Rossz vért több nagyon sikeres album követte, többek között a Mindhalálig blues, a Bűnön, börtönön, bánaton túl vagy a Bort, bluest, békességet. Elégedett eddigi pályafutásával?

– A Deák Bill Blues Band a legjobb formáció, amelyikkel eddig játszottam. Nekünk csak a zene számít. Úgy élünk, mint egy nagy család. Aranyos gyerekek, nagyon szeretem őket. Mellettük nem érzem a koromat, ugyanolyan hévvel énekelek, mint a fiatalok. Ez a koncert átölelte egész munkásságomat a Hobo Blues Bandtől kezdve az István, a királyon és a Hatvan csapáson át mostanáig. Elégedett vagyok, hiszen Magyarországon majdnem mindent elértem, ami elérhető.

– Pedig kapott néhány pofont életében, az elsőt tizenegy évesen.

– A Jóisten elvett tőlem valamit, de helyette olyan dolgot adott, amit Magyarországon senki másnak nem: elvesztettem az egyik lábamat, kárpótlásul pedig ezt a hangot kaptam tőle. Nagyon megtisztelő volt, amikor 1983-ban Chuck Berry azt mondta, hogy ilyen fekete hangú fehér embert ő még nem hallott énekelni. Ez volt életem legnagyobb dicsérete. Mindhalálig blues, hajrá, Fradi!

(Tamás Angéla)