A zongorát választotta a puska helyett

udafokról indult és országosan elismert lett mint zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus, akinek tevékenységét az évtizedek alatt több rangos kitüntetéssel ismerték el. Esze Jenő tánc- és szalonzenekarával is híressé vált, számos jelentős rendezvényen szerepel, illetve szerepelt bel- és külföldön egyaránt.

Családfáját évszázadokra vissza tudja vezetni, például Esze Tamás kuruc hadvezér is az ősei közt szerepel. Édesapja szintén a katonai pályát választotta, Ludovika Akadémiát végzett, hadmérnöki diplomával a Horthy-hadsereg főtisztjeként harcolt – ez meg is határozta a múlt rendszerben az Esze család sorsát. Erről így beszélt az ismert zenész:

– Apám tíz év börtönt kapott katonai múltjáért, és mikor az ötvenes évek közepén kiszabadult, autóvillamossági műszerészként helyezkedhetett el. Bátyám és én X-es, azaz megjelölt gyerekek voltunk, ami kihatott egész pályánkra, nagy szegénységben nőttünk fel a Nagytétényi út 58. számú házban. Ma már hihetetlennek tűnik, de sosem aludtam fűtött szobában, a derekamra tett megmelegített cserepek tartották bennem a lelket éjszakánként! A Kossuth Lajos Általános Iskolában, majd a Budai Nagy Antal Gimnáziumban végeztem, és hiába tanultam zongorázni már ifjúként, szó sem lehetett róla, hogy bejussak a Zeneakadémiára apám katonai szolgálata miatt, aki egyébként remek könyveket írt a második világháborús csatákról, és csak nyolcvanéves korában rehabilitálták, a rendszerváltás után visszakapta az ezredesi rangját. Ma már ott látható emléke és fotója a Budafoki Könyvtárban a helyi hírességek között.

– Ilyen családi háttérrel mégis hogyan sikerült felküzdenie magát a zenei élvonalba?

– Az igaz, hogy Esze Tamásig visszamenőleg mindenki katonatiszt volt az Esze családokban, de mi a bátyámmal nem folytattuk ezt a hagyományt apám legnagyobb bánatára, amiért volt is köztünk nézeteltérés… De, mint régi polgári család, volt zongoránk, amelyen sokat gyakoroltam és iskoláim mellett klasszikus zenét tanultam. A Zeneakadémia azonban kimaradt az életemből, és hogy megéljek, bárzongoristának mentem.

– Mint Cziffra György annak idején… Találkoztak?

– Háromszor sikerült, még egy aláírt fényképet is őrzök tőle. Alig tudott dedikálni a rabsága alatt összetört kezével, mégis úgy játszott a zongorán, ahogy senki. Nagyszerű művész, igazi zseni és igen barátságos ember volt! Érdekes, hogy ő sokat játszott Yamahán, én pedig ehhez a márkához voltam leszerződve jóval később. Nem születtem zenészdinasztiába, de én megteremtettem a sajátomat, amire nagyon büszke vagyok, és nyugdíjasként a Kőbányai Zenei Szakiskola igazgatóhelyettese vagyok.

– Gyermekei sem a katonai pályát választották…

– Ez is érdekes, a nagyobbik fiam, Zsolt ugyan a Testnevelési Egyetemen diplomázott, de kiváló zongoraművész és zenetanár, a kisebbik, Tamás pedig gitárművész, diplomás tanár lett. A felmenőim katonák voltak, nagy örömömre azonban igazi zenészdinasztia lettünk! A zenei és pedagógiai pálya mellett zongoraiskolai anyagokat, zeneelméleti könyveket, különböző szakcikkeket is írok.

– Mire emlékszik vissza legszívesebben a gyerekkorából?
– A budafoki réten csentük a gyümölcsöket a bátyámmal, és sokat horgásztunk a Duna-parton. S persze szívesen emlékszem iskolás éveimre, osztálytársaimra is. Érettségi után kerültem el innen, de csak a szomszéd kerületig jutottam, ahol ma is élek, így néha-néha boldogan visszalátogatok fiatalságom színhelyeire.

(Temesi László)